Kedves közösségi társaim!
Kíváncsi lennék a véleményetekre.
Egy baleset következtében özvegyen maradtam másfél éve. A cégünk, az életünk borult, nincs munkahelyem halmozott problémák miatt.
4 gyermekünk van ( szupi kis csapat) lényegében 3 már felnőtt, éli a maga életét, csak a kicsi van velem, ő 8 éves.
Megpróbáltam már sok mindent, s nem sikerült munkát találnom, s arra gondoltam jelentkezek hivatásos nevelőszülőnek, s az árva, családból kiemelt gyerekek nevelését vállalom itt az otthonomba.( Minimum 4 gyerek, bérért, nyugdíj évekért, s persze a kicsi fiamért, a megélhetésünkért, értük, akik szeretetre éhesek, akiknek kell egy pótanya. Gondoltam ebben van gyakorlatom, tapasztalataim, 46 évesen még nagyon sok erőm ( s dolgozni is kéne még vagy 15-16 évet), sok bennem a szeretet, s az igény arra, hogy szeressenek, s a felelősség tudat, hogy a csöppömnek én még kellek.
CSAK nagyon vegyesek a reakciók.
Szerintetek ez bátorság, vakmerőség, felelőtlenség? -- vagy épp tudatos túlélés, úgy hogy legyen esélyem a kicsi fiamat is felnevelni?-- aránylag nyugalomban, az összes szívfájdalmával, veszteségével együtt.
Őszinte érdeklődéssel várom véleményeteket:
Csilla